03. - Second talk

   Anne végig lapított evés közben, míg Laurennek folyamatosan járt a szája és úgy tűnt, nem akarja abbahagyni egy darabig.
   Miután Harry-ék lefeküdtek aludni, én még akkor is a nappaliban ültem, anyára várva. Fogalmam sincs miért. Talán mert biztosra akartam venni, hogy hazajön, és nem tűnik el úgy, mint apa...
- Ash... - érintette meg valaki finoman a vállamat. Egyből felkaptam a fejemet. - Miért nem vagy a szobádban? - kérdezte anya. Megdörzsöltem az arcomat, majd az órára néztem. Tizenegy múlt.
- Nem tudom. Csak... Fogalmam sincs.
- Szeretnél róla beszélni?
- Csak annyi az egész, hogy van egy lány az osztályban. Szóval, nem tudom. Mindenféle hülyeséget összehordanak róla, próbálnak elriasztani tőle, szerintem pedig... Biztosan kedves lány.
- Beszélgess vele, és mutasd meg a többieknek, hogy valójában Ő is olyan mint mások.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne. Hagyjuk. Nem fontos. Megint én akarok lenni a Megváltó, aki mindenkinek segít, és jót tesz. De ideje lenne belátnom, hogy túl nagy falat nekem. Hiszen még önmagamon sem tudtam segíteni. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, aki elhiszi magáról, hogy bárkinek, bármiben, bárhogy segíthetek..
- Ashton! - vágott a szavamba anya. Hangjában ott volt az az él, ami hallgatásra ösztönzött. - Hagyd abba az önmagad ostorozását! Jó ember vagy, és ez nem baj. Sőt az sem, hogy ennyire magadra vállalod az emberek sorsát. Kevés ilyen ember van a világon, és te egy vagy közülük. Egy érett, okos, kedves, és segítőkész fiú vagy, aki 17 évesen már a poklot is megjárta, és még mindig erős, és még mindig itt van.
- Tényleg, anya, hagyjuk - fújtam ki a levegőt és elindultam a lépcső irányába. - A fáradtság beszél belőlem..
- És mi lesz a lánnyal?
- Nem tudom.. - válaszoltam halkan, majd nehéz léptekkel indultam az emeletre.
 
- Ashton el fogsz késni!! - kiabált fel anya, mire felpattantam az ágyból, leborítva ezzel szegény Indie-t az ágyról, aki egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Bocsánatkérésként megvakargattam a füle mögötti területet.
- Bocs, haver! - egyenesedtem fel, majd a szekrényemhez lépve az ágyra dobtam egy farmert és a Marveles pólómat. Felöltöztem, bedobáltam a táskámba a cuccaimat, majd lerohantam. Bementem a konyhába, elvettem az asztalról a pirítóst, majd elhelyezkedtem az egyik pult előtt.
- Vigyázz, az öcséd eltörte... - de anya figyelmeztetése hiába való volt. Ahogy az alkarommal a pultra támaszkodtam sok apró üvegszilánk fúrodott mindenhová az alkaromba.
- Bassza meg! - emeltem fel a kezemet. Félreraktam a pirítóst, majd próbáltam megnézni a karomat, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Mutasd! - vette a kezébe az enyémet. Először hagyni akartam had segítsen, majd leesett, hogy nem éppen a megfelelő karomon nyúlkál, így felrántottam.
- Semmi pánik! Megoldom egyedül! - és ezzel fel is siettem a fürdőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót és a csap fölé álltam. Kerestem valamit amivel ki tudom szedni a szilánkokat a kezemből. Gyorsan akartam végezni, mielőtt akárki félreérti a helyzetet, de persze, hogy pechem volt...
- Ashton? Ugye nem... - hallottam meg Lauren hangját a hátam mögül. Felkaptam a fejemet.
- Nem! Nem,nem, nem! - eldobtam a kezemből a csipeszt és megfordultam. Arcán még akkor is látszott a rémület, bennem pedig ismét lejátszódtak annak az estének a történései. Amikor bejött a szobámba, én pedig a tükör előtt ültem ölemben az agyonvagdosott kezemmel, körülöttem a szőnyeg mindenhol csupa vér, a tükör alján a véres ujjlenyomataim... - Hé, megígértem, hogy abbahagyom, emlékszel? - léptem hozzá közelebb. Magamhoz öleltem. - Csak egy kicsit szerencsétlen voltam. Az öcséddel együtt. Segítesz? - kérdeztem. Felpillantott rám, majd bólintott.

- Majd felveszel egy pulcsit, vagy valami - ajánlotta Lauren, de megráztam a fejemet.
- Túl jó idő van hozzá.. - kifújtam a levegőt. - Mindegy, hagyjuk. Jó lesz ez így, csak nem törődöm vele - a vállamra vettem a táskámat, majd elindultam lefelé a lépcsőn.

Egész álló nap azt éreztem, hogy a karomat bámulják és közben dolgokat találnak ki rólam. Oliver is került, én pedig az ebédlő közepén forogtam körbe-körbe, hátha akad egy üres asztal, de nem. Ehelyett Avery-t láttam a sarokban, és úgy éreztem itt az ideje a második beszélgetésnek. Elindultam felé, majd leültem vele szemben. Felemelte a fejét, tekintete egy pillanatra összetalálkozott az enyémmel.
- Zavarok? - kérdeztem, hátha ismét szóra tudom bírni. Megrázta a fejét, majd tovább olvasott. - Az ott Bukowski? - ismét felnézett.
- Először a Foo Fighters, most meg Charles Bukowski? - elmosolyodtam a kérdésén.
- Mit mondjak? Különleges ízlésem van. Vagy inkább páratlan - figyelmen kívül hagyott, és ismét olvasni kezdett. Láttam ahogy tekintete a karomra siklik, az arcomra, majd vissza a karomra.
- Te...? - lassan ráztam a fejemet.
- Nem. Már nem.
- Kitalálom: te akartál lenni a Tumblr királya az önpusztítós képeiddel.
- Eltaláltad! - mosolyogtam rá, és hátradőltem a székben.
- Téged is "kiközösítettek"? - vállat vontam, majd körbenéztem az ebédlőben. - Pedig simán lehetnél nagymenő, ha felkúsznál a többieken a ranglétrán...
- Nem érdekel a hírnév. Itt mindenki fafejű bunkó, akiknek nem érdemes a véleményére adni. Szerinted mászkálnék ilyen kézzel, ha érdekelne mit mondanak rólam? - emeltem fel a karomat. - És te? Veled mi a helyzet? Miért közösítettek ki? - lassan összecsukta a könyvet, majd felállt.
- A beszélgetősdiből mára legyen ennyi - mondta halkan, majd kisétált az ebédlőből. Szóra bírtam, bár nem vagyok előrébb, de sikerült. Hirtelen Oliver vágódott le Avery korábbi helyére.
- Láttam, hogy Diliskével beszéltél.
- Ne hívd így! - állítottam le.
- Oké, nyugi... Mi van a kezeddel? A suliban azt hiszik, hogy vagdosod magad.
- Otthoni baleset. Az pedig, hogy Ők - mutattam végig az ebédlőn -, mit gondolnak a legkevésbé sem foglalkoztat - a vállamra vettem a táskámat, majd elindultam a kijárat felé. - Órán találkozunk - biccentettem, majd kilöktem az ajtót és elindultam órára.