Út közben valaki megfogta a vállamat és óvatosan visszahúzott.- Ashton Irwin, igaz? - bólintottam, mire folytatta. - Mrs. Taylor vagyok. Szeretném, ha eljönnél velem az irodámba. Szeretnék veled beszélni - hívott maga után, én pedig némán követtem. Elvezetett az irodájához, benyitott, majd helyet foglalt az asztala mögött. - Foglalj helyet! - mutatott a székre. Lassan odasétáltam a székhez, majd leültem.
- Miért vagyok itt? - kérdeztem előre dőlve.
- Mint mondtam, Mrs. Taylor vagyok, az iskola pszichológusa.
- Pszichológus.. - kijelentésem inkább hallatszott kérdésnek a meglepettségem és bizonytalanságom okán.
- A diáktársai arról tájékoztattak, hogy öncsonkításra utaló jeleket láttak a karján.
- Mi?! Nem! Ez baromság! - keltem a saját védelmemre. Kicsit felemeltem a hangomat, amitől Mrs. Taylor is előredőlt a székben, jelezve, hogy még most is Ő a felsőbbrangú személy az irodában.
- Nyugodjon meg, sokan szenvednek depresszióban, de én segíthetek. Ezért vagy itt.
- Nincs min segíteni! Nem vagyok depressziós, és nem is vagdosom magamat!
- A tagadás csak a helyzetét nehezíti. Ha elfogadná...
- Nincs mit elfogadni, hát nem érti?! - álltam fel a székből.
- Én a te érdekedet szolgálom. Csak annyi kell, hogy leülsz, és elmondod a problémádat. Senkinek sem fogom elmondani, ha ettől félsz. Köt az orvos-páciens titoktartás.
- Nincs problémám, és én ezzel lezártam a témát! - kiviharzottam az irdodából, és egyenesen az órára indultam. Belépve a terembe egy erős mozdulattal téptem le mindenféle kötést és ragtapaszt a kezemről, majd a kukába dobtam. A többiek bámultak rám, én pedig ledobtam magamat az Avery melletti padba. Rám emelte a tekintetét a hajzuhataga mögül, de én csak bámultam előre és szidtam magamat, amiért nem próbáltam ki Lauren pulóveres ötletét... És a költözést.. Minek kellett annyira erőlködnöm?! Hiszen az csak egy ház! Egy ház, ahol bármikor szerezhettünk volna új emlékeket, kitörölve a régieket! Én pedig addig-addig nyúztam anyát, még el nem költöztünk ide, ahol természetesen megint én leszek az új "célpont". Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, minimum addig, míg el nem ájulok..
- Ashton, jól érzi magát? - rántott vissza a tanárnő hangja a jelenbe.
- Jól. M-miért?
- A karja... Azt hiszem jobb lenne, ha valaki lekísérné az orvosiba - senki sem állt sorba azért, hogy kísérgesse az új "depressziós" srácot, így egyedül indultam az ajtó felé, de mielőtt kiléptem volna, valaki megállt mellettem. Mégpedig Avery. Még be nem csukódott az ajtó addig meg sem szólalt.
- Láttam ahogy Mrs. Taylor megállított.
- Jó neked - morogtam az orrom alatt.
- Miért szedted le a kötést? - megálltam a lépcső közepén. Az egyetlen kérdés amire nem tudom a választ...
- Miért érdekel? - próbáltam hárítani, és reménykedtem, hogy sikerülni is fog...
- Mert. Szóval?
- Ha már így is depressziósnak hisznek, nem tök mindegy?
- Zavar?
- Persze, hogy zavar! - vágtam rá egyből.
- Az ebédlőben azt mondtad, nem érdekel.
- Mindennek van határa - morogtam ismét, majd követtem egy folyosóra, ahol egyetlen egy ajtó volt. Bekopogott, majd előre engedett. Megfordultam, hogy megkérdezzem, bejönne-e velem, de sehol sem volt. Mire észbekaptam az iskolaorvos már be is húzott a "rendelőjébe", és kérdezősködni kezdett.
Egyedül mentem vissza öltésekkel a karomon, ismét bekötve. Körülnéztem, miután bementem a terembe. Meg akartam kérdezni Avery-t, hogy miért tűnt el, de a cuccainak nyoma sem volt. Elment.
A nap további részét egyedül töltöttem, végülis nem is volt annyira vészes. Legalább egyedül lehettem a gondolataimmal. Vagyis Avery-vel. Miért bántják Őt? Mi történt vele amiért ennyire visszahúzódó, csendes és miért fordult magába? Miért kerülte ki a kérdésemet?
Csengetéskor én értem ki először a teremből, forgolódtam, ágaskodtam és vártam, hátha Avery felbukkan és tudok vele beszélni, de sehol sem volt, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is lesz...
- Kit keresel? - állt mellém azt hiszem Blair.
- Avery-t. Mutan utánam jött eltűnt az orvosi előtt - pillantottam le rá. Alacsony termete, és világosszőke tincsei miatt biztos sok fiú álma lehet.
- Hát... Miután te kimentél óráról Ő is elkezdett pakolni. A tanárnő megkérdezte mit csinál, de nem válaszolt. Megfenyegette, hogy ha utánad mer menni egész napos igazolatlan hiányzást fog beírni, amit sem szülő, sem orvos nem igazolhat.. Ő pedig utánad ment.
- De eltűnt...
- Nem tudom hol van, ilyenkor napokra eltűnik, és egyszer csak a nap közepén beállít. Fura lány...
- Szóval te is azon a véleményen vagy, mint a többiek...
- Nem... Teljesen. Tudod, Avery és én kiskorunk óta egy ovis csoportba, és általánosba jártunk. Egy igazi napsugár, egy energiabomba volt, de valami megváltozott nála, úgy 13 éves korunkban.. Elzárkózott, bántotta magát, verekedett, lógott, és egyszer megszúrt egy késsel egy fiút, mert a srác piszkálta.. - nem válaszoltam, csak néztem Blairt és vártam a folytatást. - Neked szeretnék jót, szóval ne nagyon próbálkozz feloldani a jeget.
- Mesélnél nekem róla?
- Ashton, jobb lenne, ha...
- Csak kíváncsi vagyok. Szeretem hallgatni mások "történetét" - Blair kifújta a tüdejében tartogatott levegőt, majd egy pillanatra felnézett rám. - Cserébe meghívlak egy forrócsokira. Na?
- A forrócsokira lehetetlen nemet mondani! - mosolyodott el halványan, majd elindultunk. - Uhm, szóval ezután elvitték egy ilyen, hogy is hívják... Ideggyógyászatra, vagy hová. Mindegy. Egy éven keresztül járt naponta több órás kezelésekre, de Ő nem akart változni. Senkiért és semmiért... Mire visszajött a suliba az az édes, pirospozsgás, és telt arc beesett, eltűnt a szeméből az a kedves csillogás, és az az elragadó mosoly sem bújt elő azóta... - a forrócsokijainkat a kezünkbe fogva indultunk vissza a harmadik emeleti terembe, közben pedig Blair is a végére ért.
- Szóval, szerinted... Időpazarlás megpróbálni segíteni neki?
- Látom rajtad, hogy jó ember vagy, de ez Avery állapotánál már kevés. Nem szeretnélek elkeseríteni, de valószínűleg igen. Nem lehet rajta segíteni, mert nem akarja, hogy bárki is segítsen neki. Feladta, Ashton...
Hamar hozd a kövit.❤❤❤❤
VálaszTörlés