04. - "Depressed"

Út közben valaki megfogta a vállamat és óvatosan visszahúzott.- Ashton Irwin, igaz? - bólintottam, mire folytatta. - Mrs. Taylor vagyok. Szeretném, ha eljönnél velem az irodámba. Szeretnék veled beszélni - hívott maga után, én pedig némán követtem. Elvezetett az irodájához, benyitott, majd helyet foglalt az asztala mögött. - Foglalj helyet! - mutatott a székre. Lassan odasétáltam a székhez, majd leültem.
- Miért vagyok itt? - kérdeztem előre dőlve.
- Mint mondtam, Mrs. Taylor vagyok, az iskola pszichológusa.
- Pszichológus.. - kijelentésem inkább hallatszott kérdésnek a meglepettségem és bizonytalanságom okán.
- A diáktársai arról tájékoztattak, hogy öncsonkításra utaló jeleket láttak a karján.
- Mi?! Nem! Ez baromság! - keltem a saját védelmemre. Kicsit felemeltem a hangomat, amitől Mrs. Taylor is előredőlt a székben, jelezve, hogy még most is Ő a felsőbbrangú személy az irodában.
- Nyugodjon meg, sokan szenvednek depresszióban, de én segíthetek. Ezért vagy itt.
- Nincs min segíteni! Nem vagyok depressziós, és nem is vagdosom magamat!
- A tagadás csak a helyzetét nehezíti. Ha elfogadná...
- Nincs mit elfogadni, hát nem érti?! - álltam fel a székből.
- Én a te érdekedet szolgálom. Csak annyi kell, hogy leülsz, és elmondod a problémádat. Senkinek sem fogom elmondani, ha ettől félsz. Köt az orvos-páciens titoktartás.
- Nincs problémám, és én ezzel lezártam a témát! - kiviharzottam az irdodából, és egyenesen az órára indultam. Belépve a terembe egy erős mozdulattal téptem le mindenféle kötést és ragtapaszt a kezemről, majd a kukába dobtam. A többiek bámultak rám, én pedig ledobtam magamat az Avery melletti padba. Rám emelte a tekintetét a hajzuhataga mögül, de én csak bámultam előre és szidtam magamat, amiért nem próbáltam ki Lauren pulóveres ötletét... És a költözést.. Minek kellett annyira erőlködnöm?! Hiszen az csak egy ház! Egy ház, ahol bármikor szerezhettünk volna új emlékeket, kitörölve a régieket! Én pedig addig-addig nyúztam anyát, még el nem költöztünk ide, ahol természetesen megint én leszek az új "célpont". Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, minimum addig, míg el nem ájulok..
- Ashton, jól érzi magát? - rántott vissza a tanárnő hangja a jelenbe.
- Jól. M-miért?
- A karja... Azt hiszem jobb lenne, ha valaki lekísérné az orvosiba - senki sem állt sorba azért, hogy kísérgesse az új "depressziós" srácot, így egyedül indultam az ajtó felé, de mielőtt kiléptem volna, valaki megállt mellettem. Mégpedig Avery. Még be nem csukódott az ajtó addig meg sem szólalt.
- Láttam ahogy Mrs. Taylor megállított.
- Jó neked - morogtam az orrom alatt.
- Miért szedted le a kötést? - megálltam a lépcső közepén. Az egyetlen kérdés amire nem tudom a választ...
- Miért érdekel? - próbáltam hárítani, és reménykedtem, hogy sikerülni is fog...
- Mert. Szóval?
- Ha már így is depressziósnak hisznek, nem tök mindegy?
- Zavar?
- Persze, hogy zavar! - vágtam rá egyből.
- Az ebédlőben azt mondtad, nem érdekel.
- Mindennek van határa - morogtam ismét, majd követtem egy folyosóra, ahol egyetlen egy ajtó volt. Bekopogott, majd előre engedett. Megfordultam, hogy megkérdezzem, bejönne-e velem, de sehol sem volt. Mire észbekaptam az iskolaorvos már be is húzott a "rendelőjébe", és kérdezősködni kezdett.
 
Egyedül mentem vissza öltésekkel a karomon, ismét bekötve. Körülnéztem, miután bementem a terembe. Meg akartam kérdezni Avery-t, hogy miért tűnt el, de a cuccainak nyoma sem volt. Elment.
 
A nap további részét egyedül töltöttem, végülis nem is volt annyira vészes. Legalább egyedül lehettem a gondolataimmal. Vagyis Avery-vel. Miért bántják Őt? Mi történt vele amiért ennyire visszahúzódó, csendes és miért fordult magába? Miért kerülte ki a kérdésemet?

Csengetéskor én értem ki először a teremből, forgolódtam, ágaskodtam és vártam, hátha Avery felbukkan és tudok vele beszélni, de sehol sem volt, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is lesz...
- Kit keresel? - állt mellém azt hiszem Blair.
- Avery-t. Mutan utánam jött eltűnt az orvosi előtt - pillantottam le rá. Alacsony termete, és világosszőke tincsei miatt biztos sok fiú álma lehet.
- Hát... Miután te kimentél óráról Ő is elkezdett pakolni. A tanárnő megkérdezte mit csinál, de nem válaszolt. Megfenyegette, hogy ha utánad mer menni egész napos igazolatlan hiányzást fog beírni, amit sem szülő, sem orvos nem igazolhat.. Ő pedig utánad ment.
- De eltűnt...
- Nem tudom hol van, ilyenkor napokra eltűnik, és egyszer csak a nap közepén beállít. Fura lány...
- Szóval te is azon a véleményen vagy, mint a többiek...
- Nem... Teljesen. Tudod, Avery és én kiskorunk óta egy ovis csoportba, és általánosba jártunk. Egy igazi napsugár, egy energiabomba volt, de valami megváltozott nála, úgy 13 éves korunkban.. Elzárkózott, bántotta magát, verekedett, lógott, és egyszer megszúrt egy késsel egy fiút, mert a srác piszkálta.. - nem válaszoltam, csak néztem Blairt és vártam a folytatást. - Neked szeretnék jót, szóval ne nagyon próbálkozz feloldani a jeget.
- Mesélnél nekem róla?
- Ashton, jobb lenne, ha...
- Csak kíváncsi vagyok. Szeretem hallgatni mások "történetét" - Blair kifújta a tüdejében tartogatott levegőt, majd egy pillanatra felnézett rám. - Cserébe meghívlak egy forrócsokira. Na?
- A forrócsokira lehetetlen nemet mondani! - mosolyodott el halványan, majd elindultunk. - Uhm, szóval ezután elvitték egy ilyen, hogy is hívják... Ideggyógyászatra, vagy hová. Mindegy. Egy éven keresztül járt naponta több órás kezelésekre, de Ő nem akart változni. Senkiért és semmiért... Mire visszajött a suliba az az édes, pirospozsgás, és telt arc beesett, eltűnt a szeméből az a kedves csillogás, és az az elragadó mosoly sem bújt elő azóta... - a forrócsokijainkat a kezünkbe fogva indultunk vissza a harmadik emeleti terembe, közben pedig Blair is a végére ért.
- Szóval, szerinted... Időpazarlás megpróbálni segíteni neki?
- Látom rajtad, hogy jó ember vagy, de ez Avery állapotánál már kevés. Nem szeretnélek elkeseríteni, de valószínűleg igen. Nem lehet rajta segíteni, mert nem akarja, hogy bárki is segítsen neki. Feladta, Ashton...

03. - Second talk

   Anne végig lapított evés közben, míg Laurennek folyamatosan járt a szája és úgy tűnt, nem akarja abbahagyni egy darabig.
   Miután Harry-ék lefeküdtek aludni, én még akkor is a nappaliban ültem, anyára várva. Fogalmam sincs miért. Talán mert biztosra akartam venni, hogy hazajön, és nem tűnik el úgy, mint apa...
- Ash... - érintette meg valaki finoman a vállamat. Egyből felkaptam a fejemet. - Miért nem vagy a szobádban? - kérdezte anya. Megdörzsöltem az arcomat, majd az órára néztem. Tizenegy múlt.
- Nem tudom. Csak... Fogalmam sincs.
- Szeretnél róla beszélni?
- Csak annyi az egész, hogy van egy lány az osztályban. Szóval, nem tudom. Mindenféle hülyeséget összehordanak róla, próbálnak elriasztani tőle, szerintem pedig... Biztosan kedves lány.
- Beszélgess vele, és mutasd meg a többieknek, hogy valójában Ő is olyan mint mások.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne. Hagyjuk. Nem fontos. Megint én akarok lenni a Megváltó, aki mindenkinek segít, és jót tesz. De ideje lenne belátnom, hogy túl nagy falat nekem. Hiszen még önmagamon sem tudtam segíteni. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, aki elhiszi magáról, hogy bárkinek, bármiben, bárhogy segíthetek..
- Ashton! - vágott a szavamba anya. Hangjában ott volt az az él, ami hallgatásra ösztönzött. - Hagyd abba az önmagad ostorozását! Jó ember vagy, és ez nem baj. Sőt az sem, hogy ennyire magadra vállalod az emberek sorsát. Kevés ilyen ember van a világon, és te egy vagy közülük. Egy érett, okos, kedves, és segítőkész fiú vagy, aki 17 évesen már a poklot is megjárta, és még mindig erős, és még mindig itt van.
- Tényleg, anya, hagyjuk - fújtam ki a levegőt és elindultam a lépcső irányába. - A fáradtság beszél belőlem..
- És mi lesz a lánnyal?
- Nem tudom.. - válaszoltam halkan, majd nehéz léptekkel indultam az emeletre.
 
- Ashton el fogsz késni!! - kiabált fel anya, mire felpattantam az ágyból, leborítva ezzel szegény Indie-t az ágyról, aki egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Bocsánatkérésként megvakargattam a füle mögötti területet.
- Bocs, haver! - egyenesedtem fel, majd a szekrényemhez lépve az ágyra dobtam egy farmert és a Marveles pólómat. Felöltöztem, bedobáltam a táskámba a cuccaimat, majd lerohantam. Bementem a konyhába, elvettem az asztalról a pirítóst, majd elhelyezkedtem az egyik pult előtt.
- Vigyázz, az öcséd eltörte... - de anya figyelmeztetése hiába való volt. Ahogy az alkarommal a pultra támaszkodtam sok apró üvegszilánk fúrodott mindenhová az alkaromba.
- Bassza meg! - emeltem fel a kezemet. Félreraktam a pirítóst, majd próbáltam megnézni a karomat, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Mutasd! - vette a kezébe az enyémet. Először hagyni akartam had segítsen, majd leesett, hogy nem éppen a megfelelő karomon nyúlkál, így felrántottam.
- Semmi pánik! Megoldom egyedül! - és ezzel fel is siettem a fürdőbe. Becsuktam magam mögött az ajtót és a csap fölé álltam. Kerestem valamit amivel ki tudom szedni a szilánkokat a kezemből. Gyorsan akartam végezni, mielőtt akárki félreérti a helyzetet, de persze, hogy pechem volt...
- Ashton? Ugye nem... - hallottam meg Lauren hangját a hátam mögül. Felkaptam a fejemet.
- Nem! Nem,nem, nem! - eldobtam a kezemből a csipeszt és megfordultam. Arcán még akkor is látszott a rémület, bennem pedig ismét lejátszódtak annak az estének a történései. Amikor bejött a szobámba, én pedig a tükör előtt ültem ölemben az agyonvagdosott kezemmel, körülöttem a szőnyeg mindenhol csupa vér, a tükör alján a véres ujjlenyomataim... - Hé, megígértem, hogy abbahagyom, emlékszel? - léptem hozzá közelebb. Magamhoz öleltem. - Csak egy kicsit szerencsétlen voltam. Az öcséddel együtt. Segítesz? - kérdeztem. Felpillantott rám, majd bólintott.

- Majd felveszel egy pulcsit, vagy valami - ajánlotta Lauren, de megráztam a fejemet.
- Túl jó idő van hozzá.. - kifújtam a levegőt. - Mindegy, hagyjuk. Jó lesz ez így, csak nem törődöm vele - a vállamra vettem a táskámat, majd elindultam lefelé a lépcsőn.

Egész álló nap azt éreztem, hogy a karomat bámulják és közben dolgokat találnak ki rólam. Oliver is került, én pedig az ebédlő közepén forogtam körbe-körbe, hátha akad egy üres asztal, de nem. Ehelyett Avery-t láttam a sarokban, és úgy éreztem itt az ideje a második beszélgetésnek. Elindultam felé, majd leültem vele szemben. Felemelte a fejét, tekintete egy pillanatra összetalálkozott az enyémmel.
- Zavarok? - kérdeztem, hátha ismét szóra tudom bírni. Megrázta a fejét, majd tovább olvasott. - Az ott Bukowski? - ismét felnézett.
- Először a Foo Fighters, most meg Charles Bukowski? - elmosolyodtam a kérdésén.
- Mit mondjak? Különleges ízlésem van. Vagy inkább páratlan - figyelmen kívül hagyott, és ismét olvasni kezdett. Láttam ahogy tekintete a karomra siklik, az arcomra, majd vissza a karomra.
- Te...? - lassan ráztam a fejemet.
- Nem. Már nem.
- Kitalálom: te akartál lenni a Tumblr királya az önpusztítós képeiddel.
- Eltaláltad! - mosolyogtam rá, és hátradőltem a székben.
- Téged is "kiközösítettek"? - vállat vontam, majd körbenéztem az ebédlőben. - Pedig simán lehetnél nagymenő, ha felkúsznál a többieken a ranglétrán...
- Nem érdekel a hírnév. Itt mindenki fafejű bunkó, akiknek nem érdemes a véleményére adni. Szerinted mászkálnék ilyen kézzel, ha érdekelne mit mondanak rólam? - emeltem fel a karomat. - És te? Veled mi a helyzet? Miért közösítettek ki? - lassan összecsukta a könyvet, majd felállt.
- A beszélgetősdiből mára legyen ennyi - mondta halkan, majd kisétált az ebédlőből. Szóra bírtam, bár nem vagyok előrébb, de sikerült. Hirtelen Oliver vágódott le Avery korábbi helyére.
- Láttam, hogy Diliskével beszéltél.
- Ne hívd így! - állítottam le.
- Oké, nyugi... Mi van a kezeddel? A suliban azt hiszik, hogy vagdosod magad.
- Otthoni baleset. Az pedig, hogy Ők - mutattam végig az ebédlőn -, mit gondolnak a legkevésbé sem foglalkoztat - a vállamra vettem a táskámat, majd elindultam a kijárat felé. - Órán találkozunk - biccentettem, majd kilöktem az ajtót és elindultam órára.

02. - I want to know...

- Szóval, melyik csaj jön be? - erre a kérdésre felkaptam a fejemet.- Uhmm...
- Kérdezem másképp: kit fektetnél meg? - összeráncoltam a homlokomat.
- A nevükre sem emlékszem, nem hogy arra, hogy kit "fektetnék meg" - rajzoltam idézőjelet az ujjaimmal.
- Valld be: jófiú vagy, és kész - csak nyögdécseltem, semmit sem tudtam válaszolni. - Nyugi, nem gáz! A suli majd megváltoztat. Ott van példának okáért Brad. Brad is olyan volt mint te.
- Ami azt jelenti, hogy...?
- Egy cuki srác, édes, kisfiús mosollyal és hatalmas szívvel. Itt hamar kiölik belőled a cukiságot. Persze, idézőjelben.
- Kösz a... tájékoztatást? - Ők tovább beszélgettek, én pedig a sulit "elemeztem". Végigmértem az embereket, a tanárokat és minden mást. - Uhmm...
- He? - fordult felém Oli.
- Hogy hívják a lányt? Mármint a vörös hajú lányt.
- Miért?
- Csak.. Érdekel.
- Nem ajánlom a lányt. Kicsit.. Kettyós - Talán inkább te vagy felszínes.. Tettem hozzá magamban.
- Csak a nevére vagyok kíváncsi. Nem kell egyből olyanra gondolni.
- Avery. Avery Moon. Szép csaj. Világos bőr, rikító zöld szemek, és természetes vörös haj, kár, hogy elmebajos - lökött vállba. Szóval Avery..
- Mondd, te mindig ennyire, hogy is mondjam... Előítéletes vagy?
- Hé, én csak a többieknek hiszek! - emelte fel védekezően a kezeit. Ha tudnál rólam, én lennék a "hegedű művész", ahogy régen... Ahogy megszólalt a csengő, már álltam is fel a padról. - Hová mész?
- Órára. Hova máshova?
- Hiszen még alig csengettek.
- Nem baj - vontam vállat és elindultam befelé. Fellépcsőztem a másodikra és besétáltam a terembe. A lány... Avery ugyanúgy ült, haja eltakarta az arcát, és - Oli szerint - a rikító zöld szemeit. Szerettem volna látni, hogy tényleg annyira szép-e, mint ahogy újdonsült barátom elmesélte. Odasétáltam a padja elé, majd leguggoltam. Egy pillanatra felnézett, de tekintete szinte egyből visszatért a füzetre.
- Mit hallgatsz? - kérdeztem, de válasz nem jött rá. Halkan vártam, hogy hátha mégis válaszol, de nem. Bár Ő nem árult el semmit, a fülhallgatóból kiszűrődő dallamok, és néhány jól elcsípett szó sokat árulkodott. - Foo Fighters? Szereted őket? - némán egy aprót bólintott.
- Akkor azt hiszem hasonló ízlésünk van - mosolyogtam rá halványan. Lassú mozdulattal húzta ki az egyik füléből a fülhallgatót.
- Miért próbálsz szóra bírni? - kérdezte. Hangja lágy volt, és kissé halk.
- Talán nem szabad? - lehajtotta a fejét, és készült visszadugni a fülhallgatót. - Tudod, nem érdemes figyelni a pletykákra. Azok csak... pletykák. Saját tapasztalat.
- Mégis ki szekálná Mr. Helló-beszélgessünk-és-nézd-a-mosolyomat? Túl tökéletes vagy ahhoz, hogy rólad is beszéljenek.
- Hidd el: nem vagyok tökéletes. Meglepődnél mennyi minden van a mosolygós srác mögött - álltam fel és a helyemre sétáltam.
- Mondtam, hogy zavarodott - hajolt át mögöttem a padon Oliver.
- Nem zavarodott, csak... Más.
- Majd megismered, haver. Majd megismered... - helyezkedett vissza. Remélem leszokik erről... Kifújtam a levegőt, majd elővettem a következő órához szükséges cuccokat.
   A tanár ember számba se vette Őt, és úgy tűnt, Avery sem hajlandó foglalkozni a tanár hadoválásával, hiszen a fülhallgató még akkor is a fölében volt. Még csak felé sem nézett... Tudni akartam mi kényszerítette rá arra, hogy elzárkózzon a világ elől, de nem Olivertől, vagy bármelyik másik embertől az iskolából, akik csak összehordanak mindenféle marhaságot, aminek a felese sem igaz. Tőle akartam hallani, segíteni akartam neki, hiszen tudtam milyen érzés is az, mikor kipécéznek maguknak, amikor utálat és nevetség tárgya vagy. Amikor undorító és szánalmas megjegyzések hagyják el a gusztustalan és szívtelen emberek száját, csak azért, mert nem vagy tömeggyártmány, nem vagy egy közülük... És ezt nevezik az emberek társadalomnak. Ezeket az elítéletes barmokat, akik mindig másban keresik a hibát, mert túl egoisták meglátni ugyanazt magukban. Amikor valakit azért csesztetnek, mert meleg, leszbikus, vagy éppenséggel biszexuális. Pedig Ők is ugyanannyira emberek mint azok, akik kirekesztik ezeket az embereket, pedig támogatásra és bíztatásra lenne szükségük.
- Tényleg nem akarsz tőle semmit? Mert legalább húsz perce őt bámulod - bökött hátba Oliver.
- Én csak bámulok ki a fejemből, nem feltétlenül Őt nézem - vetettem oda, majd leírtam a tábláról azt, ami még hiányzott.
   Az iskolabusz szívás... Kiabálnak körülötted, gusztustalan dolgokról beszélnek, és mindenféle szedett-vetett dolgokkal dobálóznak, amit az ülésük alatt találnak...
   Megkönnyebbülten szálltam le a járműről, és indultam meg a buszmegállóból. Ahogy beléptem a házba megcsapott a kellemes meleg, mert valljuk be: kint rohadt hideg van.. Lauren és Harry már itthon voltak, a szétdobált cipőkből ítélve. Én is az emelet felé indultam, de a hangok mégis a nappaliba vonzottak. Megálltam az ajtóban, és nekitámaszkodtam az ajtófélfának.
- Szia! - fordult meg Lauren. Egy lánnyal beszélgetett, valószínűleg hamar beilleszkedett. Mint mindig...
- Anya?
- Még nincs itthon, de beszéltem vele telefonon. Azt mondta lehet későn jön, szóval...
- Szóval mit akartok enni? - kérdeztem egy sóhaj kíséretében.
- Anne maradsz vacsorára? - fordult a szőke lány felé.
- Persze, miért is ne? - egyezett bele.
- Szóval?
- Valamit ami gyorsan kész van - bólintottam majd megfordultam, Ők pedig ismét beszélgetni kezdtek.
- Ő a bátyád? Nagyon helyes! És a szemei..!
- Oh, igazán köszönöm! - hajoltam vissza a nappaliba nevetve.
- Miért hozod kínos helyzetbe a barátaimat mindig?! - temette arcát a kanapéba Lauren.
- Hé, én csak megköszöntem! - emeltem fel védekezően a kezeimet. Anne teljesen elvörösödött, lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit.

01. - The great escape

   *Ashton Szemszöge*

   Valószínűleg én pakoltam be először az induláshoz, hiszen nem akartam mást, csak itthagyni ezt a helyet. Kilépni a négy fal közül, amik képesek lennének összeroppantani.

   Miután behúztam az utolsó cipzárt is lekocogtam a lépcsőn, felmarkoltam anya kocsikulcsát, és kinyitottam a kocsit. Felsiettem a cuccaimért, majd beraktam őket a csomagtartóba.

- Ashton, kicsim, higgadj le! - tette a vállamra a kezét.

- Oké, bocs - fújtam ki a levegőt, majd próbáltam lassítani a lépteimen. - Lauren, igyekezz! - kiabáltam fel, majd visszamentem a kocsihoz.

- Biztos te szeretnél vezetni? Mármint úgy értem, hogy talán... - kérdezte miközben lecsuktam a csomagtartó ajtaját.

- Igen - válaszoltam határozottan, majd az ajtó felé fordultam és megvártam míg Lauren és Harry is kivánszorog a házból. Beültem a kormány mögé, majd áthajolva az anyósülésen nyitottam ki anyának az ajtót. Beült mellém, bekötötte magát, majd ellenőrizte, hogy minden megvan-e. Kapkodva indítottam be a kocsit és hajtottam le a feljáróról.

- Ashton! Légy higgadj! - szólt rám anya.

- Ha tudnád mennyi mindent akarok itthagyni... - igazgattam meg sokat sejtetően a karkötőimet, persze nekik semmi sem derengett ebből. Honnan is tudtak volna róla? Nekik csak divatból hordott bőrdarabkák, és egyebek voltak...

- Elhiszem - érintette meg a karomat. - De le kell csillapodnod, hogy koncentrálni tudj az útra - szót fogadva ellazultam az ülésben és megkönnyebbülve hajtottam el a Hornsby szélét jelző tábla mellett. Laurenék a tájat csodálták út közben, Harry vagy milliószor bökte meg anya karját, hogy megmutasson neki valamit amit látott. Engme persze nem az érdekelt mi húzódik az út mellett, hanem az, ami az út végén vár... Új barátokat akartam, akik nem sajnálatból vannak mellettem, akik nem tudják mi is történt velem kiskoromban, akik azért szeretnek aki vagyok...

   A környezet szinte ugyanolyan volt mint Hornsby-ban, bár itt éreztem azt a barátságosságot. Az iskola mellett haladtunk el. Hatalmas... Vagyis, nagyobb, mint amihez szoktam. Az utcák csendesek voltak, csak a hazafelé sétáló diákok lézengtek néhol. Kiengedtem a tüdőmből a levegőt. Azt hiszem ez elég jó hely az újrakezdéshez...

  Éreztem a reményt, és tudtam, hogy jó úton vagyok egy jobb élethez. Az izgatottság helyét átvette a félelem és idegesség. A kezeimet ökölbe szorítottam hátha elmúlik a remegés, de amint ellazítottam őket ismét nyárfalevélhez hasonlítottak.

- Minden jobb lesz, kicsim - tette a vállamra a kezét anya.

- Fogalmad sincs róla milyen nehéz - ráztam meg a fejemet. - Hagyjuk. Majd jövök - menekültem ki a házból. Beszívtam a tüdőmbe a hűvös levegőt, majd elindultam az iskola felé. Sokan megnéztek, és egymást kérdezgették ki vagyok én. Miután kikötöttem az iskola aulájában rájöttem, hogy nem is annyira nagy ez az iskola, de annál több diák van. Megindultam a büfé felé, hogy megkérdezzem merre van az igazgató, közben pedig végig a többieken járattam a szememet. A sor mellé álltam és megszólítottam a nőt.

- Uhm, elnézést... Szeretném megtudni merre találom az igazgat...

- Hé! Te, a szemüvegben! Kék táska! - lassan fordultam meg. A sorból intett egy velem egymagas szőke srác. Nem tudtam mit csináljak, ezért lassan megindultam felé. Az egész sor engem nézett, és valószínűleg egy skizo idiótának néztek, amiért úgy sétáltam mintha egy lassú felvételben lennék. - Te vagy az új srác? 11/C?

- Uhm, az. Aha.

- Ha megvársz itt, megmutatom merre van az igazgatói - bólintottam, majd csendben vártam még lemegy a sor, megveszi amiért lejött a büfébe. - Szóval, honnan is jöttél?

- Hornsby-ból - válaszoltam miközben az iskolát tanulmányoztam.

- Azt hallottam jó hely. Az unokatestvéremék minden nyarat ott töltenek. Hogy-hogy eljöttetek?

- Uhm, anya Sydney-ben kapott állást, és úgy gondolta innen könnyebb bejárnia, de nem bánom. Végülis 17 év után jó az új környezet.

- Egyébként Oliver vagyok.

- Ashton. És az osztály, uhm...

- Mind jó fejek, és nagyon barátságosak. Hamar be fognak fogadni, hidd el! - biccentett.

   Megvárta még mindent elintéztem, és együtt léptünk be a terembe. A társaság egyből elcsendesedett, mindenki engem szuggerált.

- Ashton Irwin, igaz? - bólintottam, Oliver pedig a helyére slisszolt magamra hagyva. Bemutatkozott, majd elkérte az igazolásomat. - Szeretném, ha mindannyian bemutatkoznátok pár mondatban - mindenki gondolkozni kezdett. - Addig gyere ki és mondj pár dolgot magadról - erőt vettem magamon, majd előre sétáltam és megálltam a tanári asztal mellett.

- Uhm szóval, három hónapja töltöttem a tizenhetet, kiskorom óta dobolok, uhm... Szeretem a régi együtteseket, van egy húgom és egy öcsém, huh, Hornsby-ból jöttem, azt hiszem ennyi.

   A tanárnő egyenként szólította fel a diákokat, akik felálltak, elmondtak magukról pár dolgot, majd visszaültek.

- Uhm, Mrs. Wood...

- Tessék? - fordult felém.

- Kihagyott valakit - szeme az ablak felőli padsorra tévedt.

- Nem, mindenkit felsoroltam.

- A vörös hajú lányt. Az első sorban..

- Leülhetsz - hagyott figyelmen kívül, én pedig visszasétáltam a helyemre. Talán tényleg nem figyeltem.. Hiszen figyeltem! Emlékszem - nagyjából - mindenki nevére, csak az övére nem. Amint kicsengettek megcéloztam a padját, és leültem rá.

- Hogy hívnak? - kérdeztem, de nem válaszolt. Valamit firkált a füzetébe. - Bocsi, uhmm..

- Ashton! Jössz? - Oliverre kaptam a fejemet, majd vissza a lányra, aki még mindig nem törődött velem. Sóhajtottam, majd leszálltam a padról. Még elértem a terem ajtajáig vagy négyszer néztem vissza rá, de kizárta a külvilágot.

Sziasztok!^^

Meghoztam az első részt, ami remélem tetszett! Köszönöm a 2 feliratkozót, akik - habár - még csak a prológus volt fent érdeklődtek a történet iránt! A következő rész nem tudom mikorra várható, az iskola miatt kiszámíthatatlan.. Azért, remélem vannak akiket már most megfogott a történet. Fejtsétek ki a véleményeteket, iratkozzatok fel, +1-ezzetek, és tudassátok velem, hogy itt vagytok!:)

Elizabeth Marie Stowe xx.